Kriszti – R.I.P.
Kriszti és Zizi 2 év körüli kislányok, akiket együtt találták Besenyőtelken. Szerencsére egészségesek voltak, mindössze a szőrpáncéltól kellett őket megszabadítani. Kriszti mára a káposztásmegyeri lakótelep kedvencévé nőtte ki magát, egyedüli kutyaként, ő apukája kedvence, igazi egyéniség.
Tapasztalatból mondhatom, hogy nehéz manapság jó személyzetet találni. Uralkodásom első szakasza is egy fenségáruló puccs miatt ért véget. Emlékeim erről igen haloványak és hézagosak, de annyi biztos, hogy születésemtől fogva taníthattak etikettre a viselkedés fortélyaira, mivel jelenlegi királyságomat is könnyedén, nagy malőrök nélkül vettem át. Nem tudom, miként történhetett, de egy nap azt vettem észre, minden, amibe beleszülettem, eltűnt és mehettem világgá. Úgy hagytak ott, mint eb a Szaharát, kiebrudaltak, szedhettem a sátorfámat, akarom mondani, a kutyafámat. Magam mögött hagytam az addigi hálátlan udvartartásomat, és elindultam a nagyvilágba, hogy új otthonra leljek. Mit tudnak azok a hűségről?! De mindegy, hiába is mondom, kutya ugatás nem hallatszik az égig! De belőlem nem lesz szalonna! Eb, aki a kanalát meg nem eszi! Mint a mesékben, útitársul szegődött mellém egy kolléga, és vele kutyagoltunk, amíg össze nem futottunk jóakaratú emberekkel, akik először megbundáztak minket, majd hamarosan bemutattak új személyzetünknek. Emlékszem, hideg volt, amikor először találkoztam az emberemmel és sétáltunk egy kört. Akkor még pórázt kellett tenni rá, nehogy elvesszen mögülem, úgy húztam magam után. Nem tűnt valami érdekesnek, de hagytam, hogy megsimogasson, mindössze akkor figyeltem fel rá, amikor megkínált valami finom, lapos izével, aminek hús íze volt. -Ez már döfi! – gondoltam – ha ilyen jófej, lehetünk jóban, csak legyen elég manna. Hamarosan összeköltöztem vele, végül is, egy magamfajtatiszta úrinő mégsem élhet rangon alul. Hamar kiderült, hogy egész otthonos az új birodalmam, van saját kanapém, takaróm, párnám, lasztim. All inclusive ellátás, evés, ivás, vakarás… Ami kicsit zavart, hogy valami oknál fogva még egy darabig Fantának hívott, amit nem értettem, mert az előző emberek Krisztinek szólítottak. Honnan vették ezeket, nem tudom, de nekik a mániájuk lehet mindenféle neveket aggatni rám. A legelsők is adtak valamit, de azt már nem árulom el, különben is most már Krisztina vagyok és kész. Lassan eltelt a tél és a tavaszi jó időben sokat járunk sétálni, egész klassz környéken lakunk, tele van kutyával, és remek dolgokat lehet csinálni. Lehet nagyokat rohangálni a réten, vannak új barátaim, ott van Dömper, Balhé, Marci, Dió, Mázli. És ott van Jeti, aki egy westie fiú, de ő nagyon lusta, mert mostanában mindig a hátamra kar mászni. Hát a fene sem fogja őt cipelni, inkább leülök és morgok. Nagyon szépen tudok ám morogni. Ha a tévében látok mindenféle állatot, rajtuk szoktam gyakorolni. Ezt csak úgy mondom… Csuda mókákat szoktunk csinálni, múltkor találtunk egy csomó vakondlyukat, amit alaposan szét lehetett túrni. Nem csak úgy kutyafuttában ám, egészen derékig benéztünk, de nem volt ott semmi. Azt hiszem, megérte, még akkor is, ha utána beraktak a kádba. Azt azért, annyira nem szeretem, mert mikorra finom kutyaszagom lesz, amiről megismernek a cimborák, elvisznek megfürdetni. Egyáltalán nem vicces! Tudjátok, milyen nehéz találni utána valami jó kis döglött sünt, vagy egy kupac kakát, hogy tisztességes szagom legyen?! Hát nagyon… Még a sajátomat sem találom, mert az emberem azonnal összeszedi. Nem tudom, minek neki, biztos gyűjti. Múltkor is hosszasan keresgélt, mondtam is neki, hogy ha nincs meg, válasszon egy másikat, talál ott eleget még. Gondoltam, ha ennyire szüksége van rá, meglepem és csinálok neki egy csinos kis kupacot az előszobába mire hazajön. De nem örült neki. Csak fújolt és lehúzta a vécén. Meg is fogadtam, hogy tőlem többet nem kap. Keressen magának, ha annyira akar! Szóval, így élünk mi kettesben az emberemmel. Nem lehet egy rossz szavam sem, mindenki szeret és én is szeretek mindenkit. Igaz, mostanában kicsit szomorú az emberem, mert nincs munkája és azt mondja, jön valami bank nevű dolog, aki be akar ide költözni. Na, azt nem fog, mert biztosan megharapom! Ilyenkor azt szokta mondani, kutya világ jön. Nem tudom, az milyen lehet, talán ő is a lábával akarja megvakarni a füle tövét…
2022.06.14.
– Egészen másképp képzeltelek el – nézett fel a kiskutya vizsgálódó, félrefordított fejjel.- Sejtem – bólintott a halál – azt gondoltad, foszladozó, dohos csuklyában járok csoszogva, csont ujjaim vannak, rozsdás kaszát lengetek és hörögve beszélek.- Nem is tudom – gondolkodott el a kiskutya – feléről azt sem tudom, mik azok, de ha olyan rosszat jelentenek, mint amiket értek, örülök, nem olyan vagy. Aztán alaposan végignézett a halálon és még meg is szagolta.- Semmi különös – állapított meg – egész normális szagod van. Normális és ismerős. Amikor az emberek rólad beszélnek, félelemmel és gyűlölettel teszik. De nem találok benned semmi félelmeteset. Sőt, valamiképp ismerős is vagy.- Nézz meg jobban, mondd el, mit látsz – lépett közelebb a halál.A kiskutya tüzetesen körüljárta, orrával megbökdöste, megszagolgatta. Kicsit talán tanácstalan is volt, nem sértő-e, ha nem ismeri fel, mit is kéne látnia.- Na, gyere, megmutatom – mutatott a halál a falon lógó tükörre. – Nézd csak, pontosan olyan vagyok, mint te. A legkisebb, legeslegapróbb részletig ugyanolyan vagyok.- Tényleg – ismerte fel a kiskutya és most először megcsóválta a farkát. – De, miért hasonlítunk? Testvérek vagyunk?-Nem, nem… – mosolyodott el a halál – azért vagyok pontosan ugyanolyan, mint te, mert a te halálod vagyok. Nem hasonlítok, ugyan olyan vagyok.- Ezt nem értem… – nézett rá a kiskutya, válaszra várva.- Mivel emberekkel éltél együtt, az ő fogalmaikat vetted át. Ők félnek a haláluktól, mert eltávolodtak Istentől és elfelejtették, hogy nem elragadják őket az élettől, hanem visszakísérik. Oda, ahonnan származnak és a hová mi is megyünk. Mi segítjük át őket oda, ahonnan jönnek. Nem is az elmúlástól félnek, hanem az odavezető út gyötrelmeitől. A gyengeségtől, a betegségtől, a fájdalomtól és az ismeretlentől. Minden, ami ijesztő számukra ebben, az élethez köti őket.- Nézd – ugrott fel a kiskutya – nekem sem fáj már semmi! Tudok megint járni, nem botladozom és nem is fáj semmi. Szaladni is tudok, nem köhögök. – Aztán hirtelen leült és, mint akit a felismerés sújtott, a halálra meredt.- Akkor most mi történik? – kérdezte aggodalmasan – meghalok?- Igazából a halál is emberi fogalom. Ezt a nevet is ők adták és évezredek óta azt képzelik, az átkelés valami rossz dolog.- Meghalok? – kérdezte újra a kiskutya – tudnom kell, kezdek félni!- Már átkeltünk – nézett rá a halál szelíden – Ha úgy kell magyaráznom, akkor úgy mondom, hogy értsd. Veled együtt születtem meg, végig melletted voltam, kísértelek földi létedben, vigyáztam rád, amíg eljött ez a pillanat is. Együtt léptünk be, együtt is távozunk.- Mi fog történni? – Húzta be farkát a kiskutya és mélyen belül félelemmel vegyes sírás kúszott fel benne.- Nézz körül – mutatott körbe a halál – nézz rendesen körül. Az, ami fájt, ami szúrt, szaggatott és fájdalommal kínzott, az a test ott van a párnán.A kiskutya most nézett körül és valami erős, belülről fakadó fájdalom szaladt át rajta, ahogy meglátta gazdáját, ahogy a párnán fekvő, mozdulatlan kis test felett zokog.- Itt vagyok – kiáltotta szinte sikoltva – itt vagyok, jól vagyok.- Nem hall – mondta halkan a halál és mellé ült – Még nem hall téged. Most tele a szíve az irántad érzett, ki nem szeretett szeretettel és azzal az félelemmel, hogy neki nagyon rossz és magányos lesz nélküled. Az emberi gyász néha önző is.- Rosszul gyászolnak?- Nem, dehogy… ember módon gyászolnak. – felelt a halál – neked kell segíteni neki. Ő most azért sír, mert el kell búcsúznotok, nem lát többet, nem simogathat, nem borzolhatja össze a buksi fejed csupán szeretetből. Kicsit magát is siratja.- Ez fáj nekem – nézett félre a kiskutya és szeméből egy csepp könny végigszalad orrocskáján. – nem akarom, hogy neki fájjon, mert nekem is fáj.- Ez így természetes – halotta a halál halk hangját és mintha egy kéz szelíden megborzolta volna buksi fejét.- Csinálj valamit – kérte – vagy mondd meg mit csináljak! Nem hagyhatom itt így. Így nem!- Nem hagyjátok el egymást. Össze vagytok kötve a világ legerősebb láthatatlan fonalával. Ez a kettőtök közötti szeretet. Ez a kötelék sosem rövid, sosem gubancos, sosem szakad el. Átível időn, téren, mindenen és szívtől szívig ér.- Mit csináljak? – kérdezte a kiskutya és érezte ez a meghalás dolog nem is olyan jó. Még akkor sem, ha már nem szaggat és nem fáj semmi, sehol. Inkább fájjon és szaggasson csak ő ne sírjon. Mindig nagy volt, erős és vidám, nem is gondolta volna, hogy ez a mélyről felszakadó, szűkölő sírást ennyire fájdalmas hallani is. Piciny lelke vele zokogott.- Nem bírom – sikoltott fel – nem vagy jó!- Valamit nem tudni megtenni, nem rossz. De valamit tudni és nem megtenni, az a nem jó. – válaszolt a halál – neked kell most jónak lenned hozzá. Tudsz rajta segíteni, csak meg kell tenned.- Nem tudom, mit tegyek. Félek!- Ő mit tett, amikor te féltél valamitől?- Mondjuk a dörgéstől? – tűnődött el a kiskutya.- Mondjuk – bólintott a halál.- Megsimogatott és beszélt hozzám.- Nos, hát beszélj hozzá… – mosolyodott el a halál.- Fog hallani? Tud majd válaszolni?- Nem – válaszolt a halál – a fülével nem. De szívével minden szavadat hallja és megnyugszik. Segíts neki. Most az ő lelke dörög és villámlik.A kiskutya odalépett a gazdájához és egészen közel leült mellé.- Itt vagyok – súgta – itt vagyok, és már nem fáj semmi. Nem rossz, csak szokatlan. De nézd csak… – ugrott fel és sebesen körbe forgott – tudok futni és köhögnöm sem kell. Ne sírj kérlek, én így is tudlak szeretni. És pontosan ugyan olyan vagyok, mint eddig. Ha jössz, én várni foglak és megismerjük egymást. Ennek így kellett lennie. Nem váltunk el, csak előreszaladtam.A gazda felnézett, megigazított egy kócos kis tincset a kiskutya buksi fején, végigsimította az aprócska testet, és ahogy az utolsó könnycsepp végiggördült az arcán, azt suttogta:- Nem váltunk el, csak előreszaladt…
