Meggi – R.I.P.
“Egy kis tappancs ér kezedhez, Egy kis szempár néz szemedbe. Szavak nélkül ezt mondja ki: Soha nem hagylak el, Gazdi!” In memoriam 
Angelface (WRH Meggi 2005-2022) “Isten hozott, Angyalarcú!” 
Így köszöntöttelek 9 éve, az első találkozásunkkor. Riadt tekintetedben benne volt az elmúlt 7 év minden bánata és szenvedése. 
Átöleltelek és azt súgtam a füledbe: “Minden rendben, Angyalarcú, mostantól nem kell félned, már mi vigyázunk Rád.” Akkor még nem sejtettem semmit. Ahogyan Te sem. Hisz’ Te is “csak” ideiglenesbe jöttél. A lelki sérülésektől eltekintve, teljesen egészséges voltál, tündéri pofival és természettel. Sima ügy lett volna a gazdisodásod. De Te aznap máshogy döntöttél. Akaratlanul is szende kis dívaként vonultál be a szívem kifutójára azokon a remegő, pálcikaszerű kis tappancskáidon, és Te már akkor tudtad, hogy soha többé nem is áll szándékodban onnan sehová sem menni. Dundus nem csak a bálványod lett, hanem a legnagyobb tanítómestered is. Lelkes kis tanítványként lested minden mozdulatát, hisz tudtad:nála jobb és tisztesebb tanárod nem is lehet. Az utolsó pillanatig rajongva szeretted, és amikor eljött a búcsú ideje, féltőn és angyali szeretettel bújtál mellé. Akkor éreztem először, hogy felnőttél, hisz elvesztetted a testvéredet. A falkád egyik legfontosabb tagját. Gyászoltál. Velem együtt. Támaszom voltál a legnagyobb veszteségben. Tudtad, mikor kell hozzám bújni vigasztalón, és mikor van szükségem magányra. Olyankor csak megbökdöstél, én megsimogattam a buksidat és Te mellém feküdtél. Hónapokig nem léphettük át a küszöböt úgy, hogy Dundi kedvenc játékát ne cipelted volna magaddal a sétáinkra. Bár imádtál önfeledten hempergőzni a Liget füves dombjain állandó kölyökmosollyal az arcodon, és szapora kis lépteid szinte felszántották a belvárosi aszfaltot, a lelked egy része örökre megváltozott. Bölcsen és felelősséggel tanítottad Suzyt és Linát is, hogy a legtökéletesebb és legcsodásabb Gazdikkal élhessenek majd tovább. Amikor Minci megérkezett, tudtad, hogy nem lesz könnyű a rehabilitációja, mégis türelemmel és szeretettel segítetted. Kemény hónapok voltak, de sosem panaszkodtál. Alázattal tanítottad a “satnya kis utcagyereket” is. És én annyira büszke voltam rád. Most itt ülök az ágyad mellett, felidézve az elmúlt 9 év minden pillanatát. Látlak és érzem az illatod. Hallom, ahogyan békésen,szuszogva lélegzel. Mosolyognom kellene, de csak potyognak a könnyeim. Mert az ágyad már üres. És ez most már örökké így lesz. 
Tegnap este elindultunk életünk utolsó közös, ám legfájdalmasabb, útjára. 
Még felfoghatatlan a hiányod, még csak a rettenetes űrt érzem, amit itt hagytál. Köszönöm az elmúlt 9 év minden egyes csodáját és pillanatát. A legcsodálatosabb kiskutya voltál, én pedig a legszerencsésebb, hogy az életed része lehettem. Ég veled, édes kis Angyalarcúm! A szívemben hordozlak tovább…
